Valami határozottan van a levegőben. Nem csak a tavasz, mert az ma kezdődött, de már napok óta tart ez a valami. Egyrészt Berlin óta mintha kicseréltek volna. Reggelente fel tudok kelni magamtól, délutánonként nem gubbasztok a lakásomban hatezer rétegbe burkolózva. De ez nem a tavasz. Valami. Mégcsak nem is a basznak a madarak érzés. Ma például dolgoztam is. Hetek óta csak testileg vagyok itt az irodában, egyébként mindent épphogy csak elvégzek, mégis ideg-beteg vagyok a to do listáktól. Erre ma megírtam a napi elvégzendő dolgokat, berendeztem egy kupacba az asztal jobb oldalán és már a fele eltűnt az asztal bal oldalára, vagy megfelelő helyekre, a to do lista meg fogyatkozik. Időtlen idők óta nem voltam ilyen highly effective. Még csak simán effective se. És még dél sincs. Aztán tegnap, tegnap is milyen jó volt. A lakásom olyan volt, mint amilyennek lennie kell, mert otthon így tanultam: tárt ajtókkal a kis barátomnak, akinek épp borsófőzelékre éhezett a kis lelke. egy kis film, egy kis bor, aztán egy kis kimászás a komfort zónából egy egész más, egy sokkal nagyobb komfort zónába. Mert hát rá kell döbbennem, hogy az átmeneti furcsaságok ellenére a világomban minden rendben van. Hiszen az agyamban már ott mozgolódik sok-sok ideje, hogy változtatni kell. ugyan még fogalmam nincs, hogy mit, de minnden felől jönnek a kis inspirácik, ötletek, vállveregetések, felajánlások, hogy majd így vagy úgy, meg szerintük ezt és azt. Szóval egyelőre csak nő a káosz az ötleteimből, meg az elküldött emailekből, de valamiért pont ettől a káosztól érzem azt, hogy kerekedik a dolog.