valami nagy összeesküvés miatt minden összejött az elmúlt pár napban. pénteken részt vettem életem első gumicsizmagyári tréningjén, ahol olyan velem egy idős emberekkel zártuk magunkat össze egy napra, akiktől az állam leesik. hihetetlen, hogy random egy szobában 6 ilyen intelligens fiatalt össze lehet szedni. elég nagy pozitív csalódás volt. pont ezért voltam elkeseredve azon, hogy az egész hétvégére semmi értelmes programot nem tudtam kitalálni magamnak. aztán meg egyik pillanatról a másikra jöttek a program hegyek. pénteken eszméletlenül jó koncertre keveredtünk, táncoltam is meg minden... aztán a szombattól kezdtem el kétségbe esni, hogy egész nap az ágyban fogok filmeket bámulni, de a nagybátyjámmal ehelyett elmentünk a budai hegyekbe autókázni, sétálni, shoppingolni. tőle már éjszaka öttem haza, akkor még megnéztem 1 filmet, ami nálam csoda, mert mostanában minimum 3 filmet nézek meg egymás után annyi elbaszandó időm van hétvégén. aztán leventével is beszélgettünk és kitaláltuk az évszázad nyelvész-zöldséges viccét.

ezek után még mindig ott volt, hogy mi lesz a vasárnappal, ami pont az i-re... a kedvenc tesóm és a kedvenc barátnője elvittek a wampra. tényleg elvittek, mert kaptam tőlük még szülinapi meglepit, meg enni, inni, mint a nagyoktól a kicsik. simogatták a kis lelkemet. aztán megint ebéd a budai hegyekben és most itthon vagyok és a halom ingyen octogon magazin és a flow könyv között ugrál a tekintetem, hogy jaj hogy elment az időm, semmit nem csináltam meg abból, amit elterveztem... mert időtelbaszni így nem maradt időm... simán tökéletesen jó volt ez a hétvége... :) és fűteni sem kell...

Éhezem arra, hogy iskolába járjak, beadandókat gyártsak, zh-kat írjak.

tegnap két éve dolgozom a gumicsizmagyárban. mondjuk ez bőven több, mint a leghosszabb férfivel folytatott kapcsolatom... csak időközben elhalványodtak az érzések és már nem vagyok szerelmes a munkámba... előbb-utóbb szakítanunk kell.

Valami határozottan van a levegőben. Nem csak a tavasz, mert az ma kezdődött, de már napok óta tart ez a valami. Egyrészt Berlin óta mintha kicseréltek volna. Reggelente fel tudok kelni magamtól, délutánonként nem gubbasztok a lakásomban hatezer rétegbe burkolózva. De ez nem a tavasz. Valami. Mégcsak nem is a basznak a madarak érzés. Ma például dolgoztam is. Hetek óta csak testileg vagyok itt az irodában, egyébként mindent épphogy csak elvégzek, mégis ideg-beteg vagyok a to do listáktól. Erre ma megírtam a napi elvégzendő dolgokat, berendeztem egy kupacba az asztal jobb oldalán és már a fele eltűnt az asztal bal oldalára, vagy megfelelő helyekre, a to do lista meg fogyatkozik. Időtlen idők óta nem voltam ilyen highly effective. Még csak simán effective se. És még dél sincs. Aztán tegnap, tegnap is milyen jó volt. A lakásom olyan volt, mint amilyennek lennie kell, mert otthon így tanultam: tárt ajtókkal a kis barátomnak, akinek épp borsófőzelékre éhezett a kis lelke. egy kis film, egy kis bor, aztán egy kis kimászás a komfort zónából egy egész más, egy sokkal nagyobb komfort zónába. Mert hát rá kell döbbennem, hogy az átmeneti furcsaságok ellenére a világomban minden rendben van. Hiszen az agyamban már ott mozgolódik sok-sok ideje, hogy változtatni kell. ugyan még fogalmam nincs, hogy mit, de minnden felől jönnek a kis inspirácik, ötletek, vállveregetések, felajánlások, hogy majd így vagy úgy, meg szerintük ezt és azt. Szóval egyelőre csak nő a káosz az ötleteimből, meg az elküldött emailekből, de valamiért pont ettől a káosztól érzem azt, hogy kerekedik a dolog.

Azért jó abból a szempontból a nagyvállalat, hogy néha meglepődsz olyanokon, hogy bemutatkozik egy félisten neked, hogy you know, nekem írod a kéréseket, amiket én megoldok neked. nem mintha ettől ismernénk egymást, csak az emailek másik végére én sose képzelek embereket, plána nem élyen féléket.

Diákéveim története

Ezzel a címmel fogok könyvet írni a nagy mutyitengerről, ahogy a diplomám után még évekik színleltem a diáklétet. Most éppen valami titkár képzésbe iratkozom be holnap, miután kiiratkozok a protokoll iskolából. Mert így még egy extre fél évet nyerek magamnak, hogy maradhassak biztos, ami biztos tündi-bündi mindent tudó és megmondó gyakronoknak a multinacionális vállalat hierarchiájának alján, munkamennyiségben a tetején.
Közben pedig egy olyan munkára vágyok, ahol intelligens emberekkel dolgozhatok együtt, ahol nem kell megmagyarázni mindenkinek, hogy milyen világban élek én, hanem vágják, hogy hova kell járni, mit érdemes nézni, és el is járnak ezekre a helyekre...

Nagy sznob kreatív világ gyermekeivel akarok dolgozni. Bár lehet, hogy relationshipben is ugyan erre vágyok... Ugyan azok az igényeim mind a két dologban? Mindegy, csak lehessen okosnak lenni...

Ma hétszázszor kérdezték meg tőlem, hogy akkor melyik cafeteriára mi vonatkozik, mert a csoportban én vagyok a MindentElolvasó és a MindennelKépbenLevő ember... Na a cafeteria mondjuk nem vonatkozik rám. Ezen 4x meglepődik mindenki, úgyhogy ma olyan szintű hálát éreztem a kis GoodLearningOpportunity barátom iránt, mikor valaki újra feltette a kérdést és ezt mondta:
Zsófinak nem kell cafeteria, ő visszaadta, hogy osszák szét azok között, akiknek igazán szükségük van erre . (Erre volt aki azt kérdezte, hogy tényleg?)
Hála és köszönet ezért... nagyon jót nevettem.