Nagyapa

Eszembe jutott a dédnagyapám, hogy fel kéne hívnom, de miért negyed 12 kor jut eszembe ilyenkor már nem lehet felhívni egy 84-5-6, nem is tudom hány éves dédnagyapát. Pedig örülne, biztos. Én is mindig örülök neki. Felhív, hogy az érettségiben ezt, vagy azt nem értette, utánanéznék-e neki az interneten. Nem utasít kér, nem oktat ki magyaráz. Érdekel engem is, őt is amiről beszélünk. Nyáron mielőtt elmentünk Szlovéniába eszébe jutott a háború. Ott volt, túl élte, sose beszélt róla, pedig hadifogoly is volt és kiengedték őket a vagonból egy paradicsomföldre, mikor már ki tudja mióta nem ettek. Azóta utálja a paradicsomot. Okos ember, bizonyos szempontból a legokosabb akit ismerek. Szeretem, családomnak tartom, pedig vér szerint semmi közünk egymáshoz. A gyerekét, az unokáit, a dédunokáit ugyan azzal a türelemmel és figyelemmel hallgatta, nevelgette végig. Kezet fogott egyszer Móricz Zsigmonddal. Ezért szeretek a népfőiskoláról tanulni, mert ő így foghatott kezet vele. Büszke vagyok rá és legjobb, hogy ismerhetem, hogy 20 éve része az életemnek. Egyszer 4 éves lehettem és ott aludtam náluk. Azaz végül nem, mert megijedtem és hazavitt. Nem tudom mitől, az öregségtől talán. Pedig akkor 60 körül járt, mint most a nagyszüleim. Nekik nincsenek még unokáik, rajtam múlik, hogy mikor lesznek, de ők nem fognak velük már fagyizni menni, nem fogják elmagyarázni a növényeket, a fákat. Nem fognak velük nagyokat sétálni, leutazni vidékre a 90 éves testvérükhöz. Végighallgatni az összes testvér, unokatestvér történetét, a falu történetét. Városi nagyszüleim vannak, vasgyáriak. Az is egy élet, de egy egész másik. Nem mondják majd, hogy rossz meleg van a kánikulában. De nem is fogják pörgetni őket, meg átfordítani, mint engem annak idején. De még csak a nagyapjuk sem. Én is városi vagyok, de valahogy a dédnagyapámhoz kötöm a falut, pedig csak egyszer utaztunk el Zemplénagárdra. Három napra. Hatalmas dunyha alatt aludtam. Vastag szelet kenyeret kaptam reggelire, friss és igazi házi vajjal, amit a szomszéd hozott át, rajta szalámi. Azt a szalámit nagyon szerettem. Napközben meg krumplit ástunk, meg epret szedtünk. Ők jobban bírták a munkát, tudták, hogy hova nyúljanak. Én csak az epret ettem, mosatlanul a földről. Este meg szalonnát sütöttünk. Évek óta nem sütöttek, de azóta tudom, hogy vizet kell önteni rá a végén, párat forgatni és úgy lesz igazán finom. Zöldség a kertből volt, aztán kisétáltunk a nénivel a gátra. Ő is mesélt. Mindenki mesélt én meg hallgattam, emlékszem mindenre, remélem, rajtam kívül ki tudja ki emlékszik még rájuk. Bármit megadnék még egy ilyen hétvégéért. tavaly kérdeztem, hogy mehetek-e, de a néni meghalt a bácsi öregek otthonában van. Nagyapa él és virul. Minden nap végiggyalogol a centrumtól a Hermanig, meg vissza. Nem bírja a panelt, nem akar megöregedni. Időnként elutazik, időnként felhív és beszélgetünk. Nem sokat, ő nem beszél sokat, vele én se. Csak arról, ami fontos, amiről érdemes. Van mit tanulni tőle.